„Már nagyon várnak!”

Verzia pre tlač

 

Így kaptuk a hírt a vonaton. De jó érzés volt így, szívélyes fogadtatást remélve közeledni! Magyarországról. Székelyföldre. Zakatolt a vonat, kattogtak a kerekek, az ablakban hegyek szaladtak, fenyők rajzolták az útvonalat. Majd egy medence vette ölébe utazásunkat. A Csíki-medencébe értünk. …Megjöttünk. 

Igen! Öröm! Fogadó gazdánkra találni. S mint a természetben a születés utáni imprinting, bevésődni hagyni. Ott a vasútállomáson megérkezvén megszületett Erdély bennem –legelőször is Gáll Levente képében –, s én megszülettem Erdélyben. A Malom-fogadóba vezetett. Követtem.

Úgy szerettem volna mindent egyszerre, látni, befogadni, tudni, kérdezni, érezni, érinteni, megélni, hallani, rácsodálkozni, ránevetni. De persze elfelejtettem, hogy hét nap. Nem kell sietni.
Így hát némi csendet magamon kifeszítve igyekeztem nagyokat pislogni, úgy az ottani élményekből nagyokat harapni. Ízlelni az ottani szót, azt a mint ha titkokat rejtegetne, mesecsengésű dialektust. Gyűjteni, s ha csak úgy mellettük elszaladtam volna, a pillanatképek után visszanyúlni.

Azzal a fogadtatással vártak minket: „Csak a jót tartsátok meg! Azt vigyétek magatokkal, amit kell!”
Lehetett volna ezt egyszerűbben?! A magától értetődő jóindulat és adni akarás nyújtotta a tarsolyt, telerakni az egy hét alatt már nekünk kellett.
S üdvözöltek még így: „Érezzétek itthon magatokat!”
…Mi, az anyaországból, Erdélyben, otthon. „Akik” akkor, a kettős állampolgársági választáson . . .
A természetükből fakadó vendégszeretet tud csak ilyet mondani!
Hogy hova, kikhez érkeztünk, felvezette egy felelet – bár úgy hitte, ezt kérdeni sem kell –: „Hogy én mióta gazdálkodom?! Hát már nagyapám, dédnagyapám óta!” 
S mind, amit kaptunk, ezzel kaptuk: „Olyan szívesen adom.”

Erdély! Már én is úúúgy! Nagyon vártalak!