Aratás Mesterszálláson

Verzia pre tlač

 

Gergely gazda jóvoltából egy hétre, én a szántóföldi növénytermesztés munkafolyamatába kapcsolódtam be.


Vasárnap délután izgatottan, kicsit félve vágtam neki az utazásnak.
Öcsödre három órás buszút vezetett, ahonnan Gergely gazda autóval vitt át a szomszédos településre. Ő Kunszentmártonban lakott, de földjei és a szállásom is Mesterszálláson voltak. Először a szülei házához mentünk, ahol megismerkedtem édesanyjával, Ági nénivel. Épp csak arra volt időm, hogy átöltözzek, s már mentünk is ki a földekre aratni.
Szántóföldre menet, nagy megdöbbenésemre elénk került egy fekete afrikai.  Gergely gazda nevetve világosított fel: Matthieau amerikai, aki elhatározta, hogy visszatér ősei földjére. Matthieau útközben szerelmes lett, elvett egy magyar nőt feleségül, akitől két kis tejeskávé gyereke született. Tehát haladtunk, át a falun.  Különleges élmény volt egy óriási, rázó, pörgő-forgó villákkal, késekkel felszerelt gépben ülni. Gergely gazdától megtudtam, hogy az aratáshoz két dolog nagyon fontos: a légkondi és a rádió. E kettő nélkül nehéz lenne kibírni az egész napos monoton munkát. Meglepett a gép technikai felszereltsége, biztonsági rendszere és az, hogy milyen könnyen és finoman irányítható. Bár vidéken születtem, aratógépben (és főleg ilyen modernben) még soha nem ültem, s más egyéb mezőgazdasági géphez sem volt közöm. Nem gondoltam volna, hogy egy kombájn milyen sokféle feladatot végez. A kombájn nemcsak levágja a gabonát, hanem mindjárt ki is csépli, azaz különböző rostákon keresztül kiszedi a kalászból a szemeket, amiket aztán egy belső tartályba juttat és tárol, miközben a búza szárát szecskázza vagy rendre vágja. Végül a több mázsányi búza egy ürítő csiga segítségével kerül át a szállító pótkocsira.
Este nyolcig aratással telt az idő. Míg Gergely gazda a kombájnt vezette, addig mellette én a mezei nyulak ugrándozását figyeltem a lemenő nap fényében.
A délutáni hét hektárnyi föld betakarítása után a kombájnról leszereltük a széles, éles szerszámokkal teli „száját” (a vágóasztalt és a motollát), majd a létrát bevonva, pöfögtünk haza kombájnnal a falu főutcáján.  Gergely gazda édesanyjánál vacsoráztunk, ahol a remek házi sonka mellett a gazda által lőtt, szarvasból készült kolbászból is ettem. Később Gergely gazda egy heti élelemmel megpakolt kosárral, hazavitt a faluházban lévő szállásomra. A ház berendezése és felszereltsége kellemes meglepetésként ért. Szállásom egy nagy családi házban, az orvosi rendelő és egy öreg néni lakrésze között, külön bejárattal rendelkezett. Az épület a gazda örökségéből származó falusi bútorokkal volt berendezve. Meleg víz, fürdőszoba, televízió és internet számomra mind, a nem várt luxus részét képezte. Az élményekkel teli nap után hamar elaludtam.


Hétfőn lustán, de kipihenten ébredtem. Az első munkanapon Gergely fél hétre jött értem, majd édesanyjához mentünk, ahol tükörtojásos lecsót reggeliztünk. Nekem szokatlan volt az egész napos fizikai munkához szükséges, bőséges, főtt étel reggelire.
A nap karbantartással folytatódott. A zsírozás, tankolás, hűtővíz-pótlás, a motor ellenőrzése mind-mind fontos részét képezte ennek a feladatnak. Nem gondoltam volna, hogy a kombájn szervizelése legalább olyan pontos munkát igényel, mint egy operáció előkészítése. Izgalmas volt aratógéppel végigszlalomozni az utcán hagyott kukák és biciklik között.
A falu szélén, a temető mellett betonút vezetett Gergely gazda telephelyére, ahol a gabonatároló épületekben kaptak helyet a mezőgazdasági gépek és alkatrészek is. A kombájnt teljesen üzemkész állapotba helyezve a települést övező, hepehupás földutakon jutottunk el az aratni kívánt területre.
A 35 éves Gergely gazda nyitott és barátságos fiatalember. Ő, a maga közel 500 hektáros területével a középgazdálkodók közé tartozik, búzával, kukoricával, napraforgóval és zabbal foglalkozik. A mesterszállási gazda örül az új földtörvénynek, ami elmondása szerint remélhetőleg végre gátat szab a korábbi nagymértékű telekspekulációknak. Az itteni gazdák másik gondja az, hogy az egymástól és a községtől is távol eső földek jelentősen növelik a termények szállítási költségeit.
A mai nap Gergely gazda sűrű, húszhektárnyi búzatábláján arattunk. A kiterjedt, sík föld látványát könnyen megszoktam, de nagyságának megbecsülése már sokkal nehezebben ment. Soha nem sikerült eltalálnom, hogy pontosan mekkora földön dolgozunk.
Aratás közben menekülő fürjeket, őzsutákat, az út menti erdősávban kisfácánokat láttunk. Az ebédet Ági néni kihozta utánunk a mezőre, így az igazi, vidéki életmódnak ezt a romantikusnak tűnő szegmensét is alkalmam nyílt megtapasztalni. Annak ellenére, hogy a levágott szúrós, poros, bogarakkal teli tarlón ülve nem valami kényelmes az étkezés, mégis nagyon élveztem a szabadban eltöltött ebédelést. Ági néni gondosan megterített, s a befőttesüvegből pillanatokon belül illatozó húsleves, a műanyag fagyis dobozból rántott hús, savanyú uborka és lestyánnal ízesített burgonyapüré került elő. Desszertnek sárgadinnyét és őszibarackot ettünk. Lakomázás után megújult energiával folytattuk a gabona betakarítását. Délután én is vezettem a kombájnt, amiben meglepő módon, az autóval ellentétben sem kuplung, sem pedig gázpedál nem volt. Egy előre - hátra mozgatható karral, és egy nyulat és teknősbékát ábrázoló kapcsolóval lehetett a sebességen változtatni. Nehezen vettem tudomásul, hogy az egyenes kormányzáshoz sokkal kisebb, és finomabb mozdulatokra van szükség, ezért az általam vágott sorok szép hullámosra sikeredtek. Bár az automatizált gép szinte az irányításom nélkül közlekedett, mégis büszke voltam, hogy egy ilyen hatalmas szerkezetet működtetek.
Délután, az óvodából Gergely gazda kisfiát, nagyanyja elhozta utánunk a szántóföldre. A három éves kisfiú csibész és okos gyerek, aki hamar kiharcolta, hogy a kombájnban ülve, helyettem kísérje figyelemmel édesapja munkáját. Pár kör megtétele után Ági néni hazavitte az unokát, s nemsokára mi is követtük őket. Mesterszálláson a gazda édesapjával is találkoztam, akivel vacsora előtt sárgabarack pálinkát ittunk. A vacsora megint nagyon jó volt, örömmel falatoztam ismét a szarvaskolbászból…
Gergely gazda autóval hazavitt a település másik felében lévő szállásomra, majd kisfiával együtt ő ment tovább Kunszentmártonra. Bár nem végeztem napközben nehéz fizikai munkát, este mégis olyan fáradt voltam, hogy írás közben elaludtam.


A kedd reggeli ébredés kissé nehezemre esett, a hajnali zápor nyomán még mindig borult ég cseppet sem csalogatott, hogy minél előbb kipattanjak az ágyból. A verandáról az udvarra kilépve csodálkoztam, hogy előző naphoz képest mennyire lehűlt a levegő. Szinte fáztam, az alföldön, a nyár kellős közepén… Még az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek egy pulcsiért…
Úgy vettem észre, hogy ma a gazda sem bánta, hogy később mentünk  dolgozni, hiszen a vizes búzát nem lehetett aratni. A karbantartási munkálatok is elhúzódtak. A kombájn, apró, rendszeresen mozgó alkatrészeit megint gondosan bezsíroztuk, a légszűrőket kitisztítottuk, s mindent megpróbáltunk visszaszerelni a maga helyére.
Ma messzire mentünk aratni, egy kicsi és nem túl jó földre, ami egy csatorna tőszomszédságában feküdt, így a gyér búza és az állandó vízbe borulás veszélye mellett nehéz volt a kombájn navigálása. Míg Gergely gazda levágta a gabonát, én tettem egy rövid felfedezőutat a csatorna másik oldalára, Illéshez. Ő, a mesterszállási gazda alkalmazásában a kukoricaföldön dolgozott. Ellenőrizte és szabályozta a kukoricásban működő öntöződobok működését. Ez azt jelentette, hogy egész nap egy két-három méter magas, tömlőkkel felszerelt óriási kereket szállított a sorok között fel-alá egy traktorral, ami egy szivattyúval juttatta el a vizet a csatornából a kukoricaföldre. Munkáját, az egész nap, magányosan, a tűző napon, egy végeláthatatlan kukoricaföld kellős közepén, cseppet sem irigyeltem. (Rám még a kiterjedt kukoricásban való gyaloglás is nyomasztóan hatott). Utam, vissza a csatorna túloldalára már gyorsabban ment, ismerve az ösvényt, a hol bokáig, de inkább fejem búbjáig érő, tengeri-rengetegben.  Lábamat és kezemet a kukorica éles levele össze-vissza karistolta mire végre visszaértem a kombájnhoz. A csatorna melletti földről Albival, egy fiatal, a mezőgazdasági munkába beleszületett fiúval, „igazi”, pótkocsis MTZ traktoron mentem vissza a telepre. Családja neki is a földből él, ő maga pedig Gergely gazdánál dolgozik főállásban. A telepen megmértük és kiöntöttük a beszállított búzát, majd visszamentünk a mezőre. Útközben Albi a földúton átengedte nekem az MTZ kormányát, hogy kicsit én is átérezzem a traktorvezetés „szépségét”. Ennek működtetése a kombájnhoz képest már több erőt és gyakorlatot igényelt, nem véletlen az sem, hogy csak üres pótkocsival kísérletezhettem a levágott tarlón… A kombájnnal ellentétben, a legnagyobb óvatossággal vezetett, másodülés nélküli traktor teljesen szétrázott, össze-vissza törte csontjaimat, mire elértük az aratás helyszínét. (Ezek után, ha lehetett mellőztem a későbbiekben az MTZ-vel való utazást. Egyszer elég volt kipróbálni…).
Dél körül jelentkezett az első érdeklődés a médiából, a program és személyünk iránt, a szolnoki Amadeus rádió munkatársával beszéltünk telefonon.
A délutánt kivételesen a telephelyen töltöttem, ahová megint Albi zötyögő traktorával mentem. Ági néni körbevezetett az egész bázison, minden épületet és eszközt megmutatott, hogy mi mire való. Közben megtudtam, hogy a magtárakat az egykori tehénistálló falainak megemelésével alakították át a gabona tárolására alkalmas helyiségekké, s a többi, a telken álló ház is új funkcióval lett ellátva. Akadt itt egyéb érdekesség is: a régi lakóházak mellett, egy növényekkel teli, körben, s az ég felé is hálóval fedett kiskert vadászati célokra, fácánkeltető és nevelőként szolgált. A fácánnevelde körül egy-két mirabolánfa állt. Ezzel a névvel és gyümölccsel itt találkoztam először. A mirabolán ízre és kinézetre a kajszibaracknak és a ringlónak a keveréke. Édes, mint a méz, színe lila, vörös esetleg narancssárga. A helyiek gyakran lekvárt vagy pálinkát főznek belőle.
Közben megnéztem a szitáló, rostáló berendezéseket, a tisztítót és a szárítót is. Mivel az én műszaki és fizikai ismereteim gyengék, ezért azt, hogy mi folyik odabenn a gépekben, csupán naiv érdeklődéssel szemléltem. Az aratás jobban érdekelt. A telepen segítettem lemérni a beérkező búzát. A pótkocsis traktor mindig egy fém, mérlegként funkcionáló rámpára hajtott fel, súlyát egy kis bódéban ülve, füzetbe írva rögzítettem. Amikor a búzát leengedték a kocsiról, lapáttal és ciroksöprűvel segítettem a gabonát a földbe mélyesztett szárítóberendezésbe juttatni. Mivel a több mázsányi búza magától is lefolyt a rácsokon keresztül, így épp, csak a távolra gurult szemeket kellett középre terelni. Később felsöpörtem a magtárat, majd az ocsúért jött vevőket igazítottam útba.
Estig maradtam a telepen, ahonnan a munka végeztével gyalog mentem haza, egyedül vacsoráztam. Az eseménydús nap után otthon megint könnyen elaludtam.


Szerdán az elmúlt napokhoz képest már korábban és frissebben keltem fel. A jó időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy ma sportcipő helyett szandálba fogok menni, s még indulás előtt jól bekentem magamat naptejjel, nehogy leégjek. (Az idén még nem igazán voltam kinn a napon.) Gergely gazda kicsit késve és fáradtan jött értem. Gyorsan megreggeliztünk és leellenőriztük a kombájnt. Megint aratni mentünk, most azonban nem búzát, hanem zabot vágtunk, amihez egy-két dolgot át kellett alakítanunk az aratógépen. 10 km/órás sebességgel rúgóztunk a poros, a faluból kivezető utakon, mígnem egy erdősávon át el nem értük a szántóföldet. Vicces, hogy ennyi nap elteltével sem sikerült tájékozódnom az ismert földek között. Az egyetlen biztos viszonyítási pontnak a szűk, erdősávok tűntek, de sokszor azok sem segítettek…
A zabaratás is érdekesnek bizonyult, hiszen a zabszemek súlyra könnyebbek, mint a búzaszemek, aratásuk pedig „látványosabb” volt. Amint belevágtunk zabszálakba, a száraz, magot borító pelyva, mint megannyi tollpihe szállt mindenfelé. Mintha havazott volna a mezőn. A duzzadt és sok szemet adó zabszemekkel gyorsan megtelt a kombájn. A zab aranyszínű, fényes szalmáját az állattartók kérésére, bálázáshoz rendekbe vágtuk.
Bár a rendvágás miatt a kombájn navigálása több figyelmet igényelt, rövid időre kipróbálhattam itt is a vezetést.
Az ebéd újabb meglepetést jelentett számomra, hiszen ekkor ettem először zöldbabfőzeléket „fehéren”, kaporral. Ez egészen elütött attól a gyakorlattól, ahogyan felénk, a Dunántúlon sok pirospaprikával, kapor nélkül készítik. Nagyon ízlett, s kivételesen hamar megettem az egészet, aminek Ági néni őszintén örült, hiszen bár eddig is finom ételeket kaptam, de a fiához méretezett mennyiségnek én mindig csak a töredékét tudtam megenni. A zöldbabot makaróni, majd gyümölcs követte.
Ebéd után folytattuk az aratás egészen addig, míg kombájnunk le nem robbant. A nap egyre jobban perzselt, s a még forró, kattogó motorháztetőhöz alig lehetett komoly égési sérülések nélkül hozzáérni. A ventilátorhoz közel elszakadt az egyik ékszíj, ami súlyos problémát okozott, a géppel nem lehetett tovább közlekedni. Bénult állapot volt, hiszen én ebben a helyzetben szinte semmit nem tudtam segíteni, azt az egy tényezőt leszámítva, hogy a gép német nyelvű „műszaki tájékoztatójából” kikerestem a pótolandó alkatrész nevét és cikkszámát. Ennél többet nem tudtam a dologhoz hozzátenni.
Amíg Gergely gazda bosszankodva segítségért telefonált, addig én a kombájn körüli séta közben a kőkeményre szikkadt talajt figyeltem. A földben 30-40 centi mély repedések tátongtak, ilyen szikes talajt még sose láttam. Ijesztő volt arra gondolni, hogyha például a telefonomat véletlenül beleejteném sose találnám meg, úgy elnyelné a föld…
Közben a faluban mindenki mozgósítva lett, akinek kombájnja volt, s Gergely gazda édesapja is megérkezett a kölcsönkapott alkatrészekkel. Sűrű káromkodások és némi szenvedés árán sikerült az aratógépet újra működőképes állapotba hozni s, az aratást ott folytatni, ahol abbahagytuk. A kombájn estefelé azonban ismét szerelésre szorult, a hibát csak a telepen lehetett megjavítani, ezért aznap egy kicsit korábban hazamehettem, amit nem bántam, hiszen a sürgő-forgó szakemberek között rám nem volt szükség. Otthon arra gondoltam, milyen nagy kincs a fürdőszoba, s mennyire jól esik, ha az ember a viszkető szalmaporral, gépzsírral keveredett izzadságát végre le tudja magáról mosni… Szállásomon egyedül vacsoráztam, boltba sem kellett mennem, hiszen a kapott, kosárnyi hideg élelemből eddig szinte még semmit sem ettem.


Miután a reggeli álmot végleg kivertem a szememből arra gondoltam, hogy bár az aratás elsőre érdekes és izgalmas tevékenységnek tűnt, három-négy nap után már nem lelkesített, hogy megint ez lesz a program.  Jó volt belelátni ebbe az életformába is, de tudom, hogy én nem lennék képes mindennap ezt a monoton munkát végezni. Titkon azt reméltem, hogy ma valami más jellegű munkába nyerhetek betekintést. Erre azonban nem került sor, mert a kombájnt előző este sikerült teljesen megjavítani, s a legfontosabb, aktuális munka ezen a héten végig az aratás volt. (S ez még a szántóföldi munka leglátványosabb, s legérdekesebb részének számított.)
Ma kicsit jobb ruhát vettem fel, hiszen tudtam, hogy ma jönnek filmezni minket. (Azért túlzásba sem akartam esni, nehogy még úgy tűnjön, hogy én ide, csak nyaralni jöttem.) Reggeli után, a szántóföldre kiérve Gergely gazdával megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy az éjszaka nem lopták el a kombájn vágóasztalát, ami nélkül nehezen ment volna az aratás… Egy kiszáradt halastótól nem messze, sok helyütt náddal benőtt földön arattunk, nyomunkban egy bátor gólyával, aki nagyon élelmesen, a gép által levágott tarlón sétálva kereste az ebédrevalót. Gergely gazdától közben újabb érdekességeket tudtam meg: Például, hogy Magyarország annyira jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkezik, hogy nálunk még a rizs is megterem, s a környéken is bőven találni rizsföldet. A gazdaságok a rizs állandó elárasztását a téesz időkből hátra maradt öntözőrendszeren keresztül a helyi csatorna vízéből biztosítják. Az itt termelt, a külfölditől cseppet sem rosszabb minőségű rizst amúgy a magyar boltok polcain is meg lehet találni.
A zöldbabból és paprikás krumpliból álló ebédünket már az AGRYA-tól jött újságírók előtt fogyasztottuk el, akiknek ebéd után megmutattuk a telepet is.
Délután Gergely gazdának hivatali ügyek miatt Szolnokra kellett mennie. Mivel Szolnokon még nem jártam, s egy kis változatosságra vágytam, ezért vele tartottam a 40 km-re lévő városba. Míg ő a közjegyzőt kereste fel, addig én körbejártam Szolnokot. Furcsa volt az egy hét mezőn töltött idő után ismét ennyi embert látni. Két óra bőven elegendőnek tűnt végigjárni mindazt, ami Szolnokból számomra érdekes volt. Láttam a szökőkutakkal, fákkal beültetett Kossuth teret, végigmentem a hídra vezető Szapáry úton, fagyiztam a híd környékén. Utam során a megyeházat és a színházat is érintettem. Hazatérve nem éreztem úgy, hogy bármi figyelemreméltó épületet, létesítményt kihagytam volna. A szocialista időből hátramaradt panelrengeteg menekülésre késztetett, s arra gondoltam, hogy mennyivel jobb ennél a természethez közel, egy kis falu lakosának lenni. Még akkor is, ha tudom, hogy a települések közti távolságok nagyok, a közlekedés nehézkes, s a munka- és szolgáltatási lehetőségek is szűkebbre szabottabbak, mint Szolnokon. Szerintem létezik egyfajta szabadságérzet, ami semmivel nem helyettesíthető. Persze lehet, hogy erről a Mesterszálláson élők máshogyan vélekednek…


Utolsó nap sikerült a legkorábban felébrednem, amire azért is szükség volt, mert a csomagjaim összepakolására, tudtam, napközben nem nagyon lesz időm. Mielőtt Gergely gazda értem jött, megreggeliztem és a faluban tettem egy rövid sétát. Megnéztem a helyi templomot, ami egy kisebb emelkedőn állt, megközelíteni egy bokrokkal, fákkal sűrűn benőtt lépcsőfeljárón át lehetett. A templomhoz érve zsibongó fecskericsaj fogadott, jelezve, hogy egyetlen járókelőként akaratlanul is sikerült megzavarnom korábbi békéjüket. A mirabolán bokrok alatt kóbor macskák sértődött nyávogása hallatszott.
Visszafele menet a faluháznál Gergely gazda éppen akkor kanyarodott be, amikor én is odaértem. Utunk az egykori almaföldre vezetett, ahol a learatott búzát továbbra is Albi szállította a telepre. A kombájnnal kapcsolatban ma dupla sikerélményben volt részem: egyrészt az aratógép vákuumzárású ajtaját végre nekem is sikerült elsőre becsuknom, s kinyitanom. Másrészt megint vezettem a kombájnt, ami most már határozottan jobban ment, mint az elején, az egyenest már megközelítette a kerülő, amit vágtam.
Ma ismét megtaláltak minket a sajtó munkatársai, akik most a szolnoki Új Néplaptól jöttek.
A gulyásból, tejberizsből álló, utolsó közös ebédet Ági néni jóvoltából megint a szántóföldön, a kombájn árnyékába húzódva ettünk meg.
Az aratást tovább folytató Gergely gazdától egyszerű búcsút vettem, majd csomagjaimat összeszedve édesanyja segített eljutnom Öcsödre. Indulásomkor nemcsak kint a szabad ég alatt, de még az autóban is szúrt, követett a fullasztó alföldi hőség, amit szerencsés módon csak ezen, az utolsó napon volt alkalmam megismerni.

Sajnáltam, hogy a gazda és a családja társaságában eltöltött idő hamar eltelt. Boldog voltam, hogy ezt az életformát is kicsit megismerhettem, tudva most már azt, hogy én bár szeretek természetben tartózkodni, s konyhakertünkben „dolgozgatni”, szántóföldi növénytermesztő gazda nem szeretnék, és nem is tudnék lenni. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy sem a mezőgazdasági munkától, gépektől és a vidéki emberektől nincs semmi okom „félni”.