"Tablettás városiak" avagy a "négyszeműpápaszemesbéka" törzsfejlődése általános iskolától a felnőttkorig

Verzia pre tlač

"Tablettás városiak, nem tudtok ti semmit az életről" - a szöveg maradékának lényege az életem értéktelenségét taglalta.

Talán azért esik olyan rosszul, mert valóban értéktelennek érzem az életem, ( Lassan 26 éves leszek és még mindig nem vagyok sikeres művész...Igen, nekem ez az álmom..., hogy a rajzaimmal,festményeimmel, írásaimmal örömet szerezzek, hogy csak egy percre is, de mosolyt csaljak az arcokra vagy egy pillanatnyi szépséget lopjak az emberek életébe. Én ebben vagyok jó.)  talán azért, mert újra azt éltem át, amit egész gyerekkoromban a csúfolódó megjegyzések miatt. Valójában mindkettő az okok közt szerepel.

Gyerekként sem értettem, miért bántanak valami olyanért, amiről nem tehetek. Az fájt, hogy igazságtalanul bántak velem. Most is ezt érzem. A csúfolódó megjegyzések amikkel találkoztam először rosszul esnek, utána dühös leszek, de inkább lenyelem a mérgemet, mert bármit teszek "bunkó pesti" lesz a vége. Ha megbántódom, akkor "tápos" vagyok, ha felemelem a hangom, akkor meg bunkó...

Azt valahogy mindenki, akitől ezeket kaptam elfelejtette: azért,hogy ejöhessek erre a pár napra, szabdságot vettem ki, kifizettem a vonatköltségemet, (ami nem volt olcsó) és önkéntesként dolgoztam.

Azért, mert érdekelt az élet, amit élnek, azért, mert úgy nőttem fel, -habár a városban- hogy tiszteljem azokat az embereket, akik fizikai munkát végeznek. Akár a mezőgazdaság bármely területén, akár másutt. Akár, mert beleszülettek ebbe az életbe, akár mert ezt választották maguknak.

 

Nekem nem adatott vidéken töltött gyermekkor, így mindig irigykedve hallgattam, amikor az állatokról és a végtelen erdőkről, mezőkről meséltek nyári élményeket a többiek. A családom igyekezett annyit kirándulni testvéremmel és velem, amennyit csak tudtunk, de ez nem mutathatja be a vidék valódi arcát. Talán csak romantikus, városi képzelgés, de úgy hiszem: boldog lettem volna vidéki lányként, fizikai munkával és a természettel az életemben.

Imádtam koszos lenni, a földön játszani mezítláb; izzadtan, porosan asztalhoz ülni, mint aki jól végezte dolgát. (Persze, ezt csak játék után tehettem.) 

Ebben a pár napban is, amit Arnóton töltöttem, úgy viseltem a földfoltokat és az izzadtságot, mintha kitüntettek volna. (Pedig, hozzáteszem: Gábor igazán engedékeny volt velem; és emellett szerencsés napokat fogtam ki: a fóliasátorban- ahol a legmelegebb és az egyik legnehezebb a munka, nem is kellett dolgozni a héten.)

Még enni is jobban esik, mikor azt érzi az ember: valami igazi munkát végeztem ma. Növényeket ültettem, amik majd gyökeret eresztenek és kihajtanak. Ahogyan Gábor a Miskolc TVnek adott interjúban mondta: a városi fiatalokat (engem egész biztosan) "doppingolja" az, hogy azt érzik, valamit a két kezük munkájával tettek le az asztalra.

Persze, csodás dolog festeni, írni, ruhákat készíteni, de ezek csak tárgyak. Életet nem tudok alkotni.A teremtés összehasonlíthatatlan érzését csak a mezőgazdaság tudja visszaadni. Ahogy nap,mint nap állatok, növények születése és fejlődése felett bábáskodunk. Csodálom ezt az életet, ahogy eddig is tettem. Ámulattal hallgattam nagyszüleimet, ahányszor csak vidéken élt gyerekkorukról és fiatalságuk éveiről meséltek: hogy az asszonyok énekelve kapáltak, vagy szedtek gyümölcsöt, hogy a férfiak vagányak és a maguk módján gavallérok.

Olvasva más kalandorok írásait, megelevenedni látszik ez a képzet...a gyümölcsösben éneklő asszonyokról, akik hosszú szoknyában szedik a meggyet...

Talán mégsem csak romantikus álom...

 

Talán csak azért kellett újra átélnem kislánykorom szorongásait és félelmeit, hogy soha ne felejtsem el:

MINDEN ÉLET ÉRTÉKES. Minden életnek oka, célja és értelme van; hasznos és "létjogosult" a maga módján.

Úgy a kemény, fizikai munka a földeken, ahogyan az én munkám a boltban, a művelődési szférában vagy a gyerekszobákban, festmények képében.

 

Minden élet értékes. Számomra ez a legfőbb tanulság az elmúlt pár napból.