Többen, főleg az ismerősök közül jelezték, hogy tetszett nekik a „Badó és Pucok” történet és buzdítottak, hogy írjak még ilyet. Van még néhány sztorim a tarisznyában, ezek közül a szalonképesebbeket (jó pár tele van malackodással, ezeket csak élő szóban adom elő, írásban nem) elkezdem megírni.
Rögtön indítanék is egy sorozatot Deák Laciról, aki az én falumban egy jól ismert kertész-gazdálkodó ember. Deák Laci már 60 év körül van, de személyisége, közvetlensége okán mindenki csak Lacinak szólította, szólítja a 10 évestől 99 évesig. Egy kicsit „bogaras” embernek is tartották a faluban. Tény, ami tény, ne szépítsük, voltak furcsa dolgai, de működött az amit csinált. A 80-as évek közepén, végén egy nagyon szép kertészetet működtetett, nagyon komoly bevételekkel és tisztességgel meg is élt volna belőle akár élete végéig. De hát neki is volt egy nagy problémája, hogy nem nagyon értett a pénzhez, nem tartalékolt, amikor lett volna miből, nem fektette azt be másba, csak a mezőgazdaságba. Amikor aztán jött a rendszerváltás és elkezdődött egy szabályozottabb piacgazdaság a Lacihoz hasonló gazdálkodók lettek ennek részben a vesztesei.
Ettől függetlenül Laci egy nagyon színes és kreatív ember, ahogyan írtam egy kicsit bogarasnak is tartják néhányan. A Kedves Olvasóra bízom, hogy az elé tárt történetek alapján eldöntse, hogy ez igaz vagy sem...
Laci egy időben nemcsak kertészkedett, de volt halastava is. A szomszéd falu határában voltak a halastavai. A két település között alig 6 km a távolság és abban az időben még csak földút jelentette az összeköttetést. Ha valaki nem földúton akart átmenni, hanem köves úton, annak jó 30 kilométert kellett kerülnie. Így nem csoda, hogy a legtöbben a földutat használták, ki autóval, ki bringával. Laci is bringával járt, sok máshoz hasonlóan. Laci bringája egy kicsit azért különbözött másokétól. Egyrészről 28-s ruszki biciglije volt. A szovjet ipar eme büszkeségét az különböztette meg a magyar bicigliktől, hogy az eltérő csavarok miatt nem a magyar szabvány szerinti villáskulcsokkal lehetett szerelni. Így az embernek nemcsak bringát, de rögtön egy kulcskészletet is kellett hozzá vásárolni, hiába az oroszok marketingben is jók voltak. Ezen túl jó nehéz volt, volt benne anyag bővel és a felnije meg a gumija is szélesebb volt, mint a magyar bringáké. Talán emiatt is lehetett, hogy Laci egy időben úgy járt ezzel az ipari remekkel, hogy nem volt rajta gumi, csak az acél felni. De hősünket nemcsak ez különböztette meg a többiektől, ő ugyanis akkor is bringával járt, amikor nagyobb esők után tengelyig ért a földúton a sár és normálisan járhatatlanok voltak az utak. Meg is kérdezték tőle, hogy „Laci, hogy tudsz Te közlekedni ebben a sárban?” Laci csak röviden annyit válaszolt: „Egy a trükkje, folyamatosan kell tekerni!”
A halastavasoknak gondot jelent, hogy télen befagynak olyan tavak, amiben van hal. Kell rajtuk léket vágni. Vannak erre különböző megoldások, de Lacié azt hiszem a leginnovatívabbak közé tartozott. Hősünk befogott néhány vadkacsát, levágta a szárnytollaikat, a lábukra madzagot kötött és a tóba levert cölöpökhöz kötözte őket. Szegény vadkacsák repülni nemtudtak, így ha nem akartak megfagyni, akkor körbe-körbe kellet úszkálniuk. Ha mozog a víz, akkor nem tud befagyni, na ennyire egyszerű volt. Becsületére legyen mondva, Laci tisztességgel etette a kacsákat.
De nemcsak a vadkacsákkal, de magával sem volt elnéző a mi hősünk. A 80-as években a háztáji kertészetekben nem nagyon volt komoly automatizálás, számítógép vezérlésről nem is hallottak. Így a primőr paprikát előállító Lacinak is ki kellett eszelni valamit, hogy hogyan kapcsoljon be a „kazán”, főleg éjszaka, amikor mindenki alszik és nem tud a hőmérőre figyelni. A kazán egyébként egy egyszerű dobkályha volt a fólisátor közepén, amit fával fűtött. A megoldást itt sem bonyolította túl a mi hősünk. Egyszerűen beköltözött éjszakára a fóliasátorba. Ott aludt és amikor fázott, akkor felkelt és dobott a tűzre. Egy volt a lényeg, hogy nem volt szabad túl vastag dunyhával takarózni.
A történet folytatódik…
