A kaland kezdete: a bárányok nem hallgatnak

Printer-friendly version

Reggel fél9 van, egy árnyékos teraszon ülök, nézem a szikrázóan kék eget, hallgatom a madarakat, Gino, a borzas fekete kutya a lábam mellett heverészik… az idilli képet csak a billentyűzetemre repkedő legyek zavarják meg kissé, de ezt is hamar megszokja az ember. Igen, kedd reggel elkezdődött az én vidék-kalandom is, meglehetősen hirtelen váltásként, mivel hétfő éjjel még a parlament utolsó plenáris ülésén ültem, a légkondicionált ülésteremben, többségében öltönyös képviselő urak között, akiknek a zajongásával talán csak az a bégetés-koncert veheti fel a versenyt, amit a kisbárányok és anyjuk külön-terelése közben hallottam. Egyébként az állatok kifejezetten csöndesek - de menjünk szépen sorjában.

 

Tehát most itt vagyok egy Újszentmargita melletti tanyán, ahol a 28 éves Madarász Gergely a gazda. A gazdaság működését tegnapi érkezésem óta még éppen csak elkezdtem megismerni. Alapvetően állattartással foglalkoznak, a nemzeti parktól bérelt gyepeken legeltetnek lovakat, szürkemarhát, rackákat, de emellett mangalicákat is nevelnek, sőt, halastó és néhány kecske is van, bár utóbbiakkal még nem találkoztam. Az állatok számára a takarmány egy részét Gergely saját szántóföldjein és kaszálóin termeli meg. A mangalica és a marhák húsát értékesíti, illetve helyben feldolgozza, és kolbász, szalámi, hurka formájában jut el a fogyasztókhoz. A mangalica hurkát tegnap este volt alkalmunk megkóstolni – mennyei  :)

 

Mivel hamarosan indulunk lovaskocsival behordani a lucernaszénát, amit utána a rackák meg a disznók fognak elfogyasztani, csak a tegnap reggel első élményéről számolok be röviden. Útban Újszentmargita felé megálltunk egy másik fiatal gazdánál, aki merinói juhokat tart. Az anyajuhok és bárányaik bent hűsöltek az istállóban, ebben a melegben csak kora reggel meg este hajtják ki őket a legelőre. Amikor még növényökológusként sokat dolgoztam olyan gyepeken, ahol birkák legeltek, nagyon megszerettem ezeket a jószágokat, de mivel nagyon félősek, még sosem sikerült őket megsimogatnom. Bandi, a gazda ezt hallva készségesen felajánlotta, hogy másszak be a karámba, és próbáljak magamhoz édesgetni egy kisbárányt. Ám hiába guggoltam le és hívogattam őket szerintem nagyon barátságosan, a bárányok gyanakodva méregettek, és néhány rövid bégetést hallatva távolabb húzódtak. Bandi ekkor azt javasolta, hogy válasszuk el őket az anyjuktól, tereljük be őket az egyik kisebb karámba, és miközben ott ebédelnek, könnyebben meg tudjuk őket fogni. Hívta is a juhászt meg a kutyáját, és az addig békésen kérődző állatok egy szempillantás alatt hangosan bégető, sebesen rohangászó fehér tömeggé váltak. Kissé megszeppenve próbáltam félrehúzódni a felém nyargaló birkák elől, akik egyébként számomra meglepően gyorsan rendeződtek két külön csoportba, és a szomszédos kisebb karám perceken belül megtelt kisbárányokkal. Persze néhányan ügyesen meglógtak, ezeket nekünk kellett elkapni és betenni a többiek közé, ami számomra korántsem volt egyszerű feladat. A mintegy tízkilós, bégető kis fehér jószágok nagyon gyorsan szaladnak, ügyesen cseleznek, és igen hatékonyan rúgkapálnak, ha a magamfajta botcsinálta juhászbojtár nagy nehezen el is kapja valamelyik lábukat. A bárányok aztán a kis karámban hamar megnyugodtak, amikor megkapták a speciális báránytápot, és így már végre meg lehetett simogatni a nagyon puha, tömör fehér bundájukat, sőt, a bátrabbak maguktól is odajöttek megszaglászni. Az eredmény a fotókon látható :)

(2011. július 13. Az internet lassúsága miatt nem tudtam ott helyben feltölteni)