Mindenki amihez ért…

Printer-friendly version

Ma meglátogatott minket az első stáb, akik tudósítanak majd a kalandunkról, ezért a délelőtt első része azzal telt, hogy bemutattuk nekik eddig mit és hogyan is csináltunk a gazdaságban. Ettetünk csirkét, bocit, lapátoltunk tritikálét és persze interjút is adtunk.

Miután ők magunkra hagytak minket, kaptunk egy nem túl izgalmasnak hangzó ám annál nemesebb feladatot, nevezetesen a gazdaság területén kellett összeszednünk a szemetet. No elindultunk hát a kis kétkerekű kocsinkkal, kesztyűkkel felszerelkezve és szedtük, szedtük, szedtük. Kérdezhetnétek miért volt annyi szemét és miért dobálnak az emberek mindent szanaszét. Ez azonban nem lenne túl jogos hiszen a terület méretei miatt sajnos megoldhatatlan lenne, hogy mindig mindenki csak úgy lerakva a munkát elugorjon kidobni egy papírfecnit, valamint a szemét legnagyobb része nem is emberi eredetű, hanem a gazdaságban használt dolgokból áll, pl. bálazsineg, bálakötöző fóliaháló, törött etetők, tálak stb. A lényeg  lényeg, mi hősiesen szedtük a szemetet, nem panaszkodtunk. Mint később kedves új barátunktól hallottuk, hát bizony bizony mindenki azt csinálja amihez ért :) Hozzáteszem ezt akkor mondta először, amikor házigazdánk 7 hónapos kisfiát vittük ki délután egy kicsit levegőzni.


Korábban már ígértem, hogy beszélek majd egy kicsit még Mukiról a bikáról is. Hát szegény nem egyszerű eset. Gyönyörű állat, de nem a barátságosabb fajtából, épp ellenkezőleg, úgy tűnik mindenkit zsigerből utál. Nem is egyszer hallgattuk már meg a rémtörténeteket arról, hogy mikor, kit, hogyan öklelt fel és hogy sikerült kimenteni Muki karmai akarom mondani szarvai közül. Szóval Mukika a nagy ősellenség. Természetesen az szóba sem jöhet, hogy kerítés nélküli területen közelítsük meg, de még a kerítés túloldaláról is rettenetes fenyegetettséget érzünk amikor csak bámul ránk, kapar a mellső lábával és fújtat. Ilyenkor mindig a rajzfilmek bikája jut az eszembe akinek gőz csap ki az orrán. Hát Mukika pontosan ilyen, szerintem csak a jólneveltsége, vagy a “háreme” tartja vissza attól, hogy árkon bokron átcsörtetve végezzen ezzel a két szegény kis kalandorkával.


Ha már állatok akkor hagy beszéljek a többiekről is. Ott van ugye Öcsi a hátasló, akinek jóhíréről szintén pletykák keringenek. Öcsi szelíd, vagyis annak tűnik amikor simogatjuk az orrát, de állítólag ha lovagolják tud ám önfejű is lenne, vagyis általában az :) Persze nem mindenki osztja ezt a nézetet. A gazdaság tulajdonosa szerint ááá kezes ő, nem dob le senkit, vagy ha mégis hát nem a saját hibájából. Egy szónak is száz a vége, még nem lovagoltunk rajta. Bár az én lovaglótudásomat ismerve (zéró) nem is fogok. Azért a nyerget minden nap kikészítik nekünk, hogy hátha ez lesz a nap amikor kedvet kapunk és egy betyár módjára elvágtatunk a pusztába :)


Aztán ott vannak még a birkák és a kecskék, akik szabadon élik világukat, nincsenek bekerítve, megkötve, arany élet de sajnos pont ezért nem emberbarát egyik sem, ha már egy méterre meg tudjuk őket közelíteni az nagy szó. Meg hát ott vannak a kutyusok számszerint kettő, vagyis három. A két felnőtt kutyus Mázli a drótszőrű magyar vizsla kan és Bogáncs a sarki mix nőstény. A plusz “fő” Bogáncs egyik kölyke, aki egyelőre fantomkutyusként létezik, néha meglátjuk egy-egy pillanatra, de esélytelen, hogy megfogjuk, vagy megsimogassuk. Mázli és Bogáncs viszont hűséges társak, egész nap a gazdaság területén “őrködnek” Bogáncs gyakran kalandozik, míg Mázli leginkább velünk van. Nem mintha felügyelnie kellene minket, inkább élvezi, hogy minden adandó alkalommal kényeztetjük, simogatjuk.


Azért az állatok mellett még megemlíteném a nap legizgalmasabb, legérdekesebb eseményét, amikor is két traktorral és három pótkocsival kimentünk körbálákat, gyűjteni. Nagy volt a meglepetés, amikor Zsolt a házigazdánk közölte, hogy na jó akkor most te vezetsz és pakolod a bálát. Félelemmel vegyes izgalommal vettem át a volánt, kárt ugyan nem túl sok dologban tehettem a tarlón, de mégis, nem lett volna ajánlatos ledózerolni a pótkocsikat. A legizgalmasabb az volt, hogy előttem a villára szúrt nagy körbálával, értsd nem látok szinte semmit csak a szalmát, közelítsem meg úgy a pótkocsit, hogy a bálát pont a közepére tudjam letenni. Azt hiszem mondanom sem kell, de az első lerakása nem sikerült túl szabályosan. Szóval körbálázás, egész naplementéig pakoltuk a bálákat, közben persze dőltünk, borultunk a nevetéstől és ezt szó szerint kell venni!! Kiszámíthatatlan a kecskeméti homok, néha elsüllyed benne az ember…