A falu ünnepel! Mit? Önmagát. Alapítását, fennállását. Saját közösségét. Hogy ott élnek, együtt, évszázadok óta. Megérdemlik hát magukat igazán. Hogy saját és egymás kedvére vigadjanak. Csíkdánfalván falunap van.
Napokon át volt hangos a jókedv a templom tornya alatt. Látott onnan a magasból bajnokságot, vetélkedőt, néptánccsoportokat, fúvós zenekarokat, tűzoltó bemutatót, katonakórust, utcabálozókat. Bizton felszállt odáig a versenyre főzött, ínycsiklandozó fűszerillat, folyt a sör, a bor, a nóta, nem volt olyan, ki még a másikat sose látta.
. . .
Láttam én is…
Olyan sötét volt már!
Láttam én ott valami szépet!
Lángja volt. Izzott. Fénye volt.
Melegség áradt körbe az éjben.
Hirdető plakát:
Program
2014. augusztus 3., vasárnap 23:00 óra: Tábortűz
A falunapi vigasságok utolsó programjának a 4 méter magas farakásból tervezett tábortüzet ígérték. Koronát tűzből a rendezvénysorozat végén.
Meggyújtották! Hadd írjam így, mert nem volt más magasabb a föld és az éjsötét mentén, s mert még a gyermek fejjel megélt tábortűz emlékem is így él: égig ért az a vörösen izzó fény! Szakadatlan törtek a magasba az egymás árnyékában táncoló lángcsóvák, a tűz fényszikrákat küldött a csillagok helyébe, milliót, szerteszét. Ropogtak a deszkák a megtisztelő feladat hőfoka alatt: ünnepi öltözetbe bújtatni az éjt.
Odavonzotta a falu népét a tünemény. De nem csak oda, hanem össze is. Kicsiket, köztük egész korosztályokat, és nagyokat, fiatalok és idősek sereglettek a közös élményért.
Augusztus 20-án emlékszem vissza erre az életképre. Államalapítás, ünnepély, este utcabál, tűzijáték. Hetedhét országra szóló parádé.
Durrannak majd nagyot a rakéták – fülsüketít ¬¬¬–, hatalmas fénygömbök zuhannak majd az égbe – felvillanásuk múló pillanatkép –, nézünk majd a magas, villódzó sötétségbe – hogy látnám így, aki mellettem szintén csak felnéz?! –, süvítenek majd a fények – vajon mit mond az a másik, aki közvetlen közel ér?! –, kívül leszünk a körön, mert ahonnan lövik, elkerített tér, csak percek kérdése, s eljön a vége, aztán arcok helyett tömeg hajt a hazavezető út felé. Elengedhetetlen kellék.
Szép lesz. Augusztus 20-a. Mindig ünnep... Megnézem. Biztos szép…
De szép volt ott az a tábortűz! A falu apraja, nagyja köré gyűlt. Nem csak úgy kutyafuttában, épp csak hogy le nem késve. Oda megérkeztek az emberek. Megpihenni jöttek. Körbeültek, s még mellé is feküdtek. Milyen meghitten pattogott a belső csend az egymásra figyelésben!
Elhagytak-e a percek? Óh, dehogy! Hosszú órákká sűrűsödtek. Nem engedték a lángok, hogy a szemek idegen sötétségbe vesszenek. Átmelegített testet, lelket, körbe-, összefogta a közösséget.
Beálltam – lopva –, a körbe én is egy szóra. Megfértem tán én is kicsit egy árnyas sarokban…
. . .
Láttam én ott! Valami szépet!
Lángja volt! Izzott! Fénye volt!
Lángja az egymást érő arcokon gyúlt, tápláló tüze a tiszta szívekben izzott, fénye a felebarát tekintetekben ragyogott…
Hírül üzenni kelt élet:
Évszázadok óta – 2014. augusztus 3., vasárnap 23:00 órától – . . . – évszázadokig
Program: Embertársi szeretet.
. . .
