Nehéz feladat áll előttem: a Vidék Kaland program egy hete során szerzett élményeimet kell összefoglalnom, melyeket Barcza Balázs várvölgyi gazdaságában szereztem. Egy hozzám hasonló, nagyvárosban felnőtt ember számára annyi az új impulzus egy ilyen hét alatt, hogy azt nagyon nehéz összefoglalni. Hisz aki eredetileg azt sem tudta, hogy mi a különbség a széna és a szalma között, annak egy vidéki gazdaságban szinte minden újdonság!
Mire is számítottam az utazás előtt? Mint valószínűleg a legtöbb városi ember, akinek már elege van a zsúfoltságból és a tömegből, és akit vonz a vidéki élet, én is szép tájra, helyi ételekre, a falusi emberek rövid, egyszerű, de annál frappánsabb és mélyebb életbölcsességeire, és a Budapesten ismeretlen csendre, békére s tisztább éjszakai égboltra számítottam. Meg persze sok munkára, sok új ismeretre, kevés alvásra. Ezek mind be is jöttek, de kicsit másképp, mint azt előre gondoltam volna.
Június 30-án, vasárnap délután érkezett a vonatom Keszthelyre, ahova megbeszéltük Balázzsal a találkozót. Innen rövid autózás után máris a gyönyörű fekvésű Várvölgyön (hegyvonulatok és várromok között, a falu határában rálátással a Balatonra és Badacsonyra) voltunk, ahol Balázs és barátnője, Bori – akikben két nagyon kedves és segítőkész házigazdát, valamint két nagyon céltudatos gazdálkodót ismertem meg – bemutatták a gazdaságot: a házuk melletti magtárat és műhelyt, a mezőgazdasági gépeket, a földeket, a hegyen fekvő zöldségest és szőlőt, illetve végül az állatokat – kecskéket, sertéseket, lovat. Nagy szerencsém, hogy egy ilyen sokszínű gazdaságba kerültem, ahol ennyi mindennel foglalkoznak, így változatos munkákkal teltek a napok, s egy elég összetett képet kaphattam a mezőgazdaságról.
A Vidék Kaland program öt napja alatt volt alkalmam részt venni a zöldségek öntözésében és gyomlálásában, szénatároló építésében, az aratáshoz kapcsoló kisebb munkákban, az állatok etetésében és itatásában, valamint kipróbálhattam a kecskék fejését is. Várvölgyi tartózkodásom ideje alatt bővült az állomány fürjekkel, melyek egészséges tojása rengeteg pozitív hatással van a szervezetre.
Gereblye segítségével gyűjtöttem össze a szénát, amit aztán villával raktunk fel a kocsira, le a kocsiról, aztán az állatoknak. Dolgoztam „tolikapával”, amivel úgy lehet gyomlálni, hogy az embernek nem kell annyit hajolgatnia. Megtudtam, hogy érdemes levendulát is ültetni a zöldségek köré, mert az távol tartja a tetveket, és, hogy a salátaféléket érdemes a hagyma mellé ültetni.
Közelről láttam az árpa aratásánál a kombájn működését, amiben éppen elromlott a légkondi, így a vele való munka a tűző nyári napon ezúttal még a szokásosnál is emberpróbálóbb lehetett. Megtudtam, hogy a kombájn belsejében megy végbe a cséplés, vagyis a búzaszemek elkülönítése a növény többi részétől. Megtudtam, hogy a hatalmas szerkezetet, ami a kombájn elejére csatolva tulajdonképpen az aratást végzi, vágóasztalnak hívják, s azt is, hogy milyen bonyolult szerkezet is ez. Láncok, fogaskerekek, rudak, fémlapok, kaszapengék és motolla összetett felépítménye a vágóasztal, ami aratás közben óriási igénybevételnek van kitéve. Ennek köszönhető, hogy a Várvölgyön töltött hét során rendszeresen volt rajta javítanivaló. Az aratást bármikor megakaszthatja a vágólap eltömődése, egy meghibásodott lánc, egy letörött penge vagy egy egyéb elromlott alkatrész, de ha dologidő van, akkor a gazdálkodónak keményen bele kell vetnie magát a javítási munkálatokba, hisz az aratást minél gyorsabban be kell fejezni, amíg kedvező az időjárás. Itt nagyon sokat számít az ügyesség, találékonyság és elszántság, hogy az első ránézésre javíthatatlannak tűnő eszközöket is meg lehessen javítani.
Az utolsó napon, az állatok etetése után pedig jött az igazi meglepetés: részt vehettem a kismalacok herélésében. Amikor megtudtam, mi következik, azt gondoltam, hogy nekem már az is bőven sok lesz, ha csak egy malac herélését végignézem, sőt, amikor meghallottam, hogyan visítanak szegény, alig néhány hetes kismalacok az ijedtségtől már akkor, amikor még el sem kezdődött a herélés, össze is szorult a szívem. Ezek a kis félénk kismalacok olyan aranyosan futkároztak az ólban, hogy akár házi kedvencnek is el tudtam volna képzelni őket. Erre most szikével megyünk nekik!? De aztán rájöttem, gyorsan meg lehet szokni a dolgot. A hatból öt malacot – az elsőnél még Balázs mutatta, hogyan kell ezt csinálni – én emeltem fel hátsó lábainál fogva, s szorítottam be térdeim közé, erősen tartva, a lábait szétfeszítve, a visítással nem törődve, amíg Bori szikéjével ügyesen végrehajtotta a műtétet. Elképesztő, hogy egy ez a lány, aki a bogaraktól egyébként irtózik, ilyen ügyesen, maga végzi el a malacok herélését!
A gyakorlat mellett számos egyéb érdekességet is megtudtam Balázs gazdától. Arra például sosem gondoltam volna, hogy mai mezőgazdaság és a délszláv háború kapcsolatáról is fogok hallani. Napjaink fontos kártevője, a kukoricabogár ugyanis az amerikaiak jóvoltából – feltehetően szándékosan – került be Szerbiába, ahonnan azóta már Magyarországra is átterjedt, nem kevés fejfájást és többletköltséget okozva a kukoricát termesztő gazdáknak. De megtudtam azt is, hogy létezik egy tritikálé nevű gabonafajta, amely a búza és rozs keresztezéséből jött létre, és láttam, hogyan lehet házi sajtot készíteni kecsketejből. Azt is megtanultam, hogy egy gazdaságban tényleg mindent fel lehet használni: például a szőlő magjából lehet szőlőmag-olajat és szőlőmag-őrleményt készíteni, s ami ezután marad, az még mindig nagyon jó és egészséges táplálék-kiegészítő lehet az állatoknak.
Rájöttem, hogy egy gazdálkodónak rengeteg különböző jártasságra van szüksége. Ismernie kell a növényeket, az állatokat, a kártevőket, a tápokat, a trágyákat, a permetezőszereket. Értenie kell a traktorhoz, kombájnhoz, boronához, vetőgéphez, permetezőgéphez, a különböző földlazító gépekhez. Ráadásul mindezt a gyakorlatban, is tudni kell alkalmazni, és nem kevés állóképességre van szükség: ha valami elromlik, azonnal meg kell tudni javítani; naphosszat kell bírni a zötykölődést a traktoron; derekat, ízületeket nem kímélve kell dolgozni a földeken. Mindezt úgy, hogy a hajnali kelés és a késő esti lefekvés között kevés idő jut bármi másra a munkán kívül. (Én az első néhány este csak kóvályogtam a fáradtságtól, de a hét vége felé már sikerült egész jól hozzászokni a kevés alváshoz – annyira, hogy hazaérkezésem utáni első reggel már magától kipattant a szemem 5 órakor, frissnek és kipihentnek éreztem magam.)
Balázs komoly terveket sző. Szeretné bővíteni meglévő állatállományát, szeretne baromfit is tartani, és új ólakat is építeni. Idővel a saját feldolgozású termékek, esetleg a falusi vendéglátás irányába is el szeretne mozdulni. Mindemellett kis területen újabb növényekkel, például tönkölybúza és lencse termesztésével is kísérletezik. Azt mondja, jó a sok terv, mert, ha valami nem jön össze, akkor lehet másikhoz nyúlni. Remélem, hogy nem lesz szükség sokszor arra, hogy új tervek után nyúljon, hogy szép sikerekben lesz része a jövőben, de az is biztos, hogy nagyon sok munka, amíg a gazda lépésről lépésre fejleszti a gazdaságát.
A sok fáradtságért viszont kárpótolja a gazdát a szép táj, a csend, a természetesen előállított, saját élelmiszerek, és szerintem nagyon nagy részben az a tudat is, hogy ő tényleg valami igazán értékes munkát végez. Óriási élmény lehet látni, ahogy a saját munkánk eredményeképp a magból búza nő, ahogy a sertésállomány gyarapszik, ahogy a kecsketejből sajt készül. Azt hiszem, mi a városiak nem sokszor érezhetünk ilyet. Túlzottan eltávolodtunk a hagyományos élettől, művi környezetben műértékeket teremtünk. Számomra óriási élmény volt átérezni a gazdálkodás szépségeit, és megtapasztalni azt, hogy lehet másképp is élni: nem könnyű, de értékes.
