A mai főképen a meggyrázógép, meg az azt vontató traktor látható (többé-kevésbé). Nagyon profi kis szerkezet. Ezzel dolgoztunk a 2. napon, amit pedig a fán hagyott, azt mi csipkedtük le.
Nehezen keltem ki az ágyból, úgy aludtam, mint a bunda. Gyors pakolás, ásványvíz, szendvics, paprika, és irány a bringa. Tiszadob hihetetlenül barátságtalan reggel- nagy tömeg a "Minden 1000 Ft"-os bolt előtt, zord komorsággal méregetnek, ki lehet az idegen. Ez a viszony később sem javult... De végre kint vagyok a településről, irány a hűtőház! Az elsők között érkeztem, Béla bácsi már dolgozik- ötletem sincs, mikor kezdődhet és végződhet az ő munkaideje, a kötetlen munkaidő itt inkább a mindig/bármikor-dolgozni-kell-t takarja. Nemsokára begördül a busz is Tiszavasvárról, hozza a munkásokat. Reggeli eligazítás, majd irány dologra! Illetve Béla bá' még elkér egy pillanatra. Körbevezet a bioalmaerdőben.
Mint az már az első nap is kiderült, ez egy környezettudatos gazdaság, tele mesterséges madárodúkkal, katicabogarakkal, minimális vegyszeres kezeléssel és maximális odafigyeléssel- és bioalma-rengeteggel. Ez nem csak egy légbőlkapott cédula, amitől divatosabb lesz az árú- "a termelés során mellőzik a szintetikus műtrágyákat és növényvédőszereket, ezáltal olyan élelmiszereket kapunk, amelyekben nincsenek mérgező anyagok, ízük, aromájuk természetes."(forrás: biokukac.hu) A gyümölcsöket szigorú ellenőrzőbizottság vizsgálja meg az alapján, hogy a növényre általában használható vegyszerek áldozatlistájának állatait, gyomnövényeit keresi a kertben. Ezeket mutatta meg nekem is Béla bácsi: különböző molyok nyomait a leveleken, a még éretlen gyümölcsön, és a gyepszintben a sarjadó kis gyomokat, amit majd a hatalmas fűnyíró elintéz. Házigazdáim nagyon büszkék (teljes joggal) arra, hogy kertészetükből csak 100%-osan egészséges, semmilyen káros anyagot nem tartalmazó, és tapasztalataim szerint istenifinom gyümölcsök kerülnek ki. Imádom ezt a helyet! :) Na de mostmár tényleg ideje dolgozni...
A napot azzal a két idősebb asszonnyal kezdem, akik már tegnap is a gép után szedték a meggyet. Ők Karol és Madár, a két rangidős. 4 év tapasztalattal úgy kapkodják a meggyet a vödrükbe, hogy a rázógépet is simán lekörözik. Karolnak 9 gyermeke és 54 unokája van. Egyébként a társaság nagyrésze ilyen számomra megdöbbentő adatokkal rendelkezik, és olyan arccal közlik ezt, hogy nem tudom eldönteni, hogy dicsekednek, vagy megbotránkoztatni akarnak, és várják a reakciót. Én nagycsalád párti vagyok, ebben meg is egyezünk. Madár (is) egy végtelenül jószívű asszony, neki csak 2 gyermeke van, és nagyon büszke erre, ahogy arra is, hogy kitaníttatta őket, és mindkettőnek rendes állása van. A délelőtt kicsit olyan volt, mintha valahol Dél-Amerikában dolgoznék egy ültetvényen- hatalmas páratartalom, a körülöttem beszélgetők szavaiből pedig semmit sem értek. Próbálkoztam kitalálni, miről folyhat a diskurzus, de egy idő után feladtam. Azért jó volt.
8-kor 20 perces reggelizőszünet. Nagyszerű, telik az idő! Reggel sikerült betetetnem a többiekkel együtt a kis rózsaszín ísztpek hátizsákom a zetorba, amit most meg kellett keresnem. Mármint a zetort. A fiúk az út másik oldalán esznek, bátortalanul szólóngatnak, előzékenyek, úriemberek - pedig nem is. Ők is reggeliznek, teljesen külön az asszonyoktól- bár a munkások között van egy házaspár is, ők sem esznek együtt. Ez egy nagyon zárt csoport, ahová nagyon nehéz bekerülni. Roland később elmesélte, hogy volt már nála olyan gyakornok, akit szabályosan kiutáltak, elüldöztek. De nekem eddig minden jól megy. A kertben minden a praktikusságról szól, minden az energiaminimum elve szerint működik, szóval rögtön a zetor mellett reggeliztem Rózsával és Anitával. Habzsolják a zsömléket, a péksüteményt, mindent, amit a táskájuk rejt- 20 perc kevés idő, ha az embernek egész napra jól kell laknia. Anita a másik "nadrágos" rajtam kívül, egy 5 kislányos fiatal anyuka. A többi asszony mind hosszúszoknyában van- ez a hagyomány, és ők megtartják akkor is, ha 40 fokban kell dolgozni (szerencsémre ottlétemkor nagyon kellemes hűvös idő volt az előző heti otthoni kánikulához képest).
Lejárt a kajaszünet, irány vissza dolgozni. Most kezdődik csak igazán! - a nyakfájás. :D Találkoztunk a többi nővel, együtt a csapat. Mindenki aranyos, kérdezget, érdeklődik, mesél. Nehéz az élet a Telepen, folyamatosan mondják, mennyire jó itt- és egyébként tényleg -, nagyon melegszívűek, kedélyesen dolgoznak. Biztatják, segítik egymást: ebből lesz a BULI! A tegnapi körbevezetésem alkalmával Roli elhintette, hogy amit most ők összeszednek, abból a haszonból lesz az idényzáró bankett, amit a gazda rendez a dolgozóknak- és csak úgy telnek a vödrök, alig győzzük keresni a ládákat, amikbe gyűjtjük a meggyet. Közben Katrin énekel, mesélnek az asszonyok, repül az idő. A közelből hallatszik a meggyrázó zaja, a férfiak füttye- így jeleznek a traktorvezetőnek, hogy jó helyen van, mehet a ponyva, a gépkar befogja a fát, és egy pillanat alatt lerázza a meggyet, te meg Babám szedjed- és mi szedjük untalan, EBBŐL LESZ A BULI!!! Nyűgösködök magamban, nézném az órám, ha lenne, de eszembe jut, hogy micsoda kisérő (nem mintha kéne ide olyan) lesz a mai munkámból novemberben ezeknek a szeretetteljes embereknek, akik folyamatosan segítenek, kedveskednek. Nyilván nem lenne nekik ez kötelező. Hálás vagyok, próbálok átváltozni meggyszedőgéppé.
Közben Béla bácsi és Roli is többször meglátogat minket, először az asszonyokkal beszélgetnek, nem akarnak elkapatni (pedig már régen megtették, nagyonis jó dolgom van itt), aztán ellenőrzik, minden rendben folyik-e. Hogy bírom a kiképzést? A kapálás után bármit! Megkérdezi Roli, kipróbálom-e a túlórázást. Nem muszáj, plusz 2 óra, nyugodtan mehetek ebédelni, ha akarok. Egyszer élünk, maradok! Közben Roland is beállt szedni, azt mondja, nem hagyhatja ki ezt ő sem.
Lassan lejár a munkaidő. Fél5-höz közledünk, javában megy a visszaszámlálás. Mindenki elfáradt, éhes, de leginkább álmos. A többiek Tiszavasváriban fél5-kor kelnek minden nap, s indulnak a buszhoz. Elfogytak a ládák a fa alatt, el kell vinnünk a kint maradt ládákat a futóig a teli vödrökkel együtt, és... Vége.
Dehogy, most jön a java! Béla bá' pálnkázni hívja a dolgozókat- mindenki kap egy hajtásnyit. Ez is a közösségi lét része, s mint munkás, ebben én is részt veszek. A többiek szkeptikusak, fürkészik az arcom, hogy na, most mi lesz? Pálinkázok-e velük egy pohárból? Hát hogy a viharba ne! Büszkék rám az asszonyok, bent vagyok a csapatban. Elbúcsúzunk egymástól, árad minden szavukból a szeretet, a kedvesség. Ők mennek a buszhoz, én vissza a hűtőházba.
A fogadó gazdám megmutatja az épülő gyümölcsös standot. Ez az elragadó a vállalkozásban, hogy folyamatosan fejlődik, pezseg az élet. Aztán Roli quadon, én bicajon gurulok át a "szomszédba" ebédelni. Roli anyukája már nagyon aggódott értem, mi lesz itt ezzel a lánnyal? 5kor leültünk ebédelni. Sorra pakolta elém a finomabbnál finomabb fogásokat, meleg leves, a főétel Roli kedvence, sültcsirke, utána egy kis palacsinta, egy kis fagyi... Már a levessel jóllaktam. Elkényeztettek. :) Közben Béla bácsi is befut, sörözik, amíg mi eszünk, utána megmutatja nekem a képeket, amiket a tavalyi banketten csináltak. Nem is gondoltam, hogy tényleg ekkora buli van- étteremből hozatott vacsora, az asztalokon üdítők, italok, minden van. Utána előkerülnek a mókásabb képek, amiken együtt táncol gazda és dolgozó. Aranyosak. Ezután megmutatják Balázs Attila díjnyertes képeit, amiket itt lőtt a kertészetben, és a munkások életét mutatja be a barackszüret alatt. A napom további része a hazatekerésből, fürdésből, barackvacsorából és alvásból állt.
Balázs Attila a The Guardianben díjazott képeinek linkjével búcsúzom, nézzétek meg, érdemes :)
http://www.guardian.co.uk/artanddesign/gallery/2011/sep/19/photojournali...
