Az utolsó nap valahogy nem ment olyan jól a kelés. Szomorú voltam és elcsigázott a gondolat, hogy egy pár óra és magam mögött hagyom a gazdaságot, ami egy hétig az otthonomul szolgált.
A délelőtt gyorsan eltelt, megetettük a bocikat, úgy a szívünkhöz nőttek, nehéz az elválás. Búcsúképpen vasvillát is ragadtunk, hogy kitisztítsuk a karámjaikat. Most joggal kérdezhetitek, hogy miért a legutolsó napra hagytuk a legnehezebb, legbüdösebb munkát. Ez alatt a hét alatt megtanultam, hogy a munka nem “büdös” és tartoztunk annyival kis barátainknak, hogy tisztán hagyjuk őket magukra.
Meg kell, hogy valljam, hogy a csirkék iránti rajongásom nem szökött az egekbe ez után a hét után, de azért, ha már vasvilla volt a kezünkben átsétáltunk a felső kis tanyán lévő tyúkólhoz is, hogy azt is rendberakjuk. Vasvillával lazítottuk a letaposott, koszos szalmát, és talicskával, hordtuk ki az udvarra. A finom tiszta utánpótlásról, már Lilian gondoskodott.
Egy kis technikai kaland is belefért még a délelőtt sűrített programjába. Flexet és hegesztőt ragadtunk, hogy kipróbáljuk, milyen is a vasmunka. A flex még csak rendben van, de a hegesztés!! Az égvilágon semmit de semmit nem láttam a hegesztőszemüvegen keresztül. Még jó, hogy csak egy eldobásra ítélt vasdarabon gyakoroltunk, mert tisztességesen bevallom két lyuk kialakításán kívül nem sokra voltam képes. Szakértő barátaink szerint, mindent lehet látni a szemüvegben, meg hát különben is érezni kell azt :) egy szónak is száz a vége, azt hiszem ezt a szakmát is egy életre elfelejthetem.
Elszállt az idő és egyre inkább nehezedett ránk a hazautazás súlya. Hiába minden álom véget ér egyszer, ezt már a Disney meséken nevelkedett kis hercegnők is tudják…
Eddig nem sokat írtam a gazdaságban dolgozókról, ez azonban nem azt jelenti, hogy megfeledkeztem róluk. Hogy is tehetném, nélkülük ez a hét tizedannyira sem sikerült volna jól, mindent de mindent nekik köszönhetünk. Zsoltnak és párjának Dórinak akik voltak, olyan bátrak és befogadtak minket a gazdaságukba, kockáztatva, hogy esetleg több kárt teszünk valamiben mint amennyi hasznot hajtunk. (A finom ebédeket külön köszönjük Dórinak.) Zsolt szüleinek, akik befogadtak minket az otthonukba, és egyszer sem szóltak ránk amikor egy marék tritikálét vagy homokot hagytunk a fürdőszoba padlóján :) Krisztiánnak, aki nélkül nem nevettünk volna sírva esténként, és aki megmutatta nekünk Kecskemét legmenőbb helyeit. Liliannak, a csendes ám annál bölcsebb állatgondozónak, Gusztinak akitől eltanulhattunk egy-két trükköt, Feri bácsinak a jó sztorikért és a régmúlt felelevenítéséért, Danténak amiért mindent ki-, és megbeszélhettünk, Jocónak amiért átdobta a vasvillát az egyik pótkocsiról a másikra és persze a többieknek is akikkel sajnos nem volt lehetőségünk beszélgetni. Kalandortársamnak Sági Eszternek is köszönöm, nélküled, nem lett volna igazi kaland a kaland.
KÖSZÖNÖM NEKTEK!!! Megtanultam mi az igazi munka, honnan lesz a szelet steak a tányéromon, és csirkeszárny a gyorsétterem papírdobozában. Megtanultam, hogy a kétkezi munka érték, teremtő erő, ami létünk alapja. Megtanultam, hogy a paraszt az esetek nagy részében nem “paraszt” sőt becsületes, tisztességes és őszinte ember, olyan akinek gerince is van. Megtanultam, hogy a vidék él és élni akar, és a jövendő generációk felelőssége, hogy ez ne változzon meg. Megtanultam ÉLNI, sallangoktól mentesen, kicsit koszosan de annál boldogabban. JÖVŐRE TALÁLKOZUNK!!!
