A mai nap sajnos rossz hírre ébredtünk, éjjel elpusztult két boci. Bizony szörnyű tragédia ez, pláne amikor semmi nem utal betegségre vagy ésszerű okokra. Megtapasztalhattuk mennyire igaz, hogy a mezőgazdász mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Az állatállomány elhullása, vagy a termény elszáradása óriási gondot okoz, az időjárás nem befolyásolható és sajnos néha a különböző járványok sem egykönnyen szoríthatók vissza.
A bocikat elássuk és az élet megy tovább, idő viszont nincs a kesergésre, hisz ott maradt a többi száz amelyről továbbra is becsületesen kell gondoskodni.
Reggel egy kisebb csirkesátrak körüli takarítás után belekezdtünk az eddigi egyik legmegerőltetőbb ugyanakkor legérdekesebb feladatba. Kétszer 9 tonna tritikálé várt minket egy-egy teherató pótkocsin hogy leürítsük a magtárba. Hogy mi is az a tritikálé? Hát, mint ahogy elmésen elmeséltem valakinek, olyan mint a búza csak nem búza (hozzáteszem ezt a kijelentésemet éppen hallotta újdonsült traktoros barátunk aki persze jókat derült a megfogalmazásom városias mivoltán)
Szóval tritikálé ami búza is, de nem is…akit bővebben érdekel nézze meg itt http://hu.wikipedia.org/wiki/Tritik%C3%A1l%C3%A9
Mint később megtudtuk ez a rozs és búza keresztezése amelynek két nagy előnye van. Sokkal igénytelenebb mint a tiszta búza (állítólag a rozs szinte bármilyen talajon megél, nem úgy mint kényes rokona a búza) viszont az állatok szívesebben eszik mint a rozsot (amit pl a disznók és a csirkék szinte egyáltlán nem fogyasztanak el)
Vissza a pótkocsira – kicsit idegesen fogadtuk miszerint ezt most mind nekünk kell lelapátolni a pótkocsiról, azért 9 tonna nem kevés és még ha apait-anyait beleadva is lapátolunk…hááát őszintén szólva nem hogy a vidék-kaland végére nem végeztünk volna, de talán sosem. Szerencsére azonban hamar kiderült, hogy ugratás volt az egész hiszen van a kocsin két kiöntő nyílás és az ott kizúduló szemes takarmányt egy generátorral hajtott csiga viszi fel a magtárba. Hogy akkor mit kellett tennünk, hát egész egyszerűen rásegíteni a takarmány kifolyására. A kocsira felmászva mezítláb toltuk, tapostuk a tritikálét, ami már csak lábmasszázsnak sem volt utolsó, és még csak ezután, jött a “tanyasi hullámvasút” ugyanis a pótkocsit egyre jobban megdöntötték, hogy a fogyó gabona ugyanolyan intenzitással ürüljön. Most itt kérek minden munkavédelmis kollegát, hogy tekintsen el a sorok továbbolvasásától. Mi bizony benn maradtunk a pótkocsin és megkapaszkodva túrtuk továbbra is a búzát ami ugye nem is búza.
Hihetetlen módon, de egy-egy óra alatt végeztünk mindkét kocsival és jóleső fáradtsággal estünk neki a finom vadnyúlból készült paprikásnak.
Ebéd után jött a legtöbb fiú és hozzáteszem szerintem sok lány álma is. Kimehettünk a földekre tritikálét aratni. Egyikünk a finn ipar remekén egy Sampo kombájnon míg másikunk az MTZ traktoron. Na ez volt ám a nagy kaland. Nemhogy testközelből, de eddig még messziről sem láttam aratást. Elképedve hallgattam a régi történeteket Feri bácsitól a kombájn vezetőjétől. Elmesélte, hogy régen, hogy is ment az aratás először ugye kézzel, majd később a kezdetleges kombájnokkal. A légkondícionált, zárt vezetőfülkéből szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez a munka a tűző napon 35 fokban kézzel is elvégezhető. Még a kombájnon ülve is végeláthatatlannak tűnt a tritikálé föld, és mint később megtudtuk ezek, nem is voltak annyira nagy parcellák…
Ami számomra meglepő volt, hogy a kombájn nem folyamatosan ürít (én eddig a filmekben mindig ilyet láttam) hanem csak időközönként amikor megtelik a tartály. Egy pótkocsira kb 5 ürítés fér, szóval a traktoros addig a föld szélén áll és várakozik. Persze ez most nem hangzik annyira megerőltetőnek, de valljuk be a több órás várakozást egyedül kibírni nem lehet egyszerű, szerencsére, most itt voltunk mi és beszélgetve, sztorizgatva, gyorsan telik az idő. Este 6-ra végeztünk is az aznapra kirótt 3 parcellával, irány haza. A traktorban zötyögve, pattogva megtudtam, hogy hát nem is olyan rossz ez a zötykölődés, mert a traktorosoknak sosem lesz epe vagy veseköve.
Hazaérve fáradtan, de tele élménnyel meséltünk a mindenkinek, hogy húúú meg hááá és ilyet meg olyat láttunk, persze ők mosolyogva nyugtázták lelkesedésünket, hiszen nekik az aratás nyáron mindennapos cselekedet.
Este még belefért, egy kis építési törmelék lapátolás, na jó bevallom, ezt nem mi csináltuk, viszont mi addig megnéztük a néni tyúkjait, sőt az aznapi tojásokat is beszedtük, meg persze megsimogattuk a szépségesen szép nagy bernáthegyi kutyát és megcsodáltuk a gyönyörű, rendezett kertet.
Amikor minden munkát letudtunk a napra, fáradtan ültünk autóba, hogy egy kört tegyünk Kecskeméten és megismerkedhessünk a nevezetességekkel. Ma este inkább a nem megszokott nevezetességekre koncentráltunk, mint pl Mercedes gyár, és az őt körülölelő városrész.
Fáradtan ám élményekkel teli tértünk megint nyugovóra, városi viszonylatban igen korán, már este 9-kor. Hiába a gazda a csirkékkel fekszik…
