Farmlátogatás és Workshop újságíróknak

Nyomtatóbarát változatOldal küldése ismerősnek

Az újságírók számára kívánt hiteles és hasznos információkat nyújtani az Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége - AGRYA két részből álló programjával.

2011. május 27-én „terepen”, farmlátogatások során ismerkedhettek a média képviselői választott témájuk tárgyával, ezúttal azonban nem íróasztal mögül, vagy sajtótájékoztatón ülve, hanem testközelből is megtapasztalva, miről szól a mezőgazdaság.

„Az újságírói munka sajátossága, hogy túlterheltek az újságírók,  kevéssé tudnak elmélyülni egy-egy témában, ám ha első kézből, közvetlenül jó információkat kapnak, akkor sokkal egyszerűbben tudnak megfelelő és pontos információkat adni” – indokolta a program szükségességét Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. Az újságírók Szakács Roland gyümölcstermesztő, Pál Gábor juhász és Szakál Ottó szarvasmarha-tenyésztő gazdaságában kaphattak bepillantást egy fiatal gazda munkájába, aki az állattartás mellett takarmányt is termeszt, így az állatok etetését szinte önerőből meg tudja oldani.

A program második részét 2011. december 9-én tartották. Ekkor az újságírókat a korábban megszerzett gyakorlati tapasztalatok mellett elméleti ismeretekkel igyekeztek ellátni. Ebben az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) munkatársai is segítettek, így Papp Gergely, aki az első előadást tartotta.
Bevezetésképp az Európai Unió Közös Agrárpolitikájával (KAP) ismerkedettek a média képviselői. Papp Gergely, az intézet Agrárpolitikai Kutatások Osztályának munkatársa előadásában többek között elmondta, hogy a KAP eredetileg egységes belső piacot kívánt megvalósítani, amelyen belül magasak az árak. Csakhogy ennek fenntartásához magas külső védelem révén elválasztották a belső piacot a világpiactól importlefölözések és vámok segítségével. A Közös Agrárpolitika így ugyan védelmet jelentett a világban zajló folyamatoktól és stabil megélhetést nyújtott a gazdáknak, ugyanakkor ennek (is) köszönhetően hosszabb ideje súlyos kritika tárgya. Egy ilyen rendszer fenntartása rendkívül költséges volt, ami belső nyomáshoz vezetett, míg a világpiaci partnereknek igencsak szúrták a szemét az intézkedések, így a KAP két oldalról került présbe.
Annak érdekében, hogy az 1970-es évekre már szinte elviselhetetlen dupla nyomás ne vezessen robbanáshoz, szükségessé vált a reform. Az 1980-as évek bátortalan lépései után 1992-ben indult az első „igazi” hullám, amelyet újabbak és újabbak követtek, hogy lassanként átformálják a KAP-ot, amely fokozatosan alkalmazkodott a piaci körülményekhez. A termeléshez kötött támogatásokat  visszaszorították, hogy a túlzó, való igényektől elszakadó túlermelést ne bátorítsák, és megindult a „szétkapcsolási” (decoupling) folyamat, amelynek eredményeként az úgynevezett közvetlen támogatások kerültek túlsúlyba. Ezek a gyakorlatban temeléstől függetlenül nyújtott támogatások, amelyeket mindenki hektáronként ugyanolyan összegért kap – legalábbis egy tagállamon belül, a 2004 után csatlakozott ugyanis alacsonyabb támogatással indultak, mára viszont Magyarország már erősen megközelítette az uniós átlagot.
Pesti Csaba az AKI Vállalkozáselemzési Osztályáról az Európai Unió többéves pénzügyi keretére vonatkozó javaslatot vette górcső alá. Az Európai Bizottság 2011. június 29-én tette közzé a tervezetet, amely a következő hét évre meghatározza, hogy a közös költségvetésből mekkora szelet jut a KAP-ra. Ez alapján a szakpolitika kifizetéseit nominálisan befagyasztják, vagyis összesen a teljes KAP-költségvetés 387 milliárd euró lesz. Ebből a közvetlen kifizetésekre és piaci intézkedésekre fordított I. pillérre 282 milliárd eurót különítettek el, a szerkezetátalakítást, környezetvédelmi intézkedéseket és vidékfejlesztést magában foglaló II. pillérre pedig 90 milliárd euró jut. Összegszerűen ezzel nem csökkennek a KAP kiadásai, az értékük és a teljes költségvetésen belüli arányuk (39-ről 36 százalékra) azonban igen.
Magyarország azon országok közé tartozik, amelyek az I. pillérből tagállami osztozkodás után is ugyanannyit kapnak, ugyanis az uniós átlag és annak 90 százaléka közötti összeg jut neki. Aki efölött a sáv fölött van, az arányosan kevesebb pénzt kapna, hogy finanszírozza azok emelését, akik 90 százalék alatt vannak, ők ugyanis a 90 százalékhoz mért különbözet egyharmadával többre számíthatnak. A folyamat nyertesei jellemzően az új tagországok, illetve Portugália és az Egyesült Királyság, a vesztesek gyakorlatilag a nyugat-európaiak – bár ez relatív, mivel összességében még mindig átlag felett kapják a közvetlen támogatásokat.
tagország, amelyik a jelenlegi időszakban alkalmazza az önkéntes modulációt).
A II. pillér újraelosztása kapcsán az Európai Bizottság javaslata azt tartalmazza, hogy egy új objektív kritériumot kell meghatározni, ami igazságosabbá teszi a vidékfejlesztési támogatások forráselosztását. Mivel jelenleg Magyarország (mind népességre, mind termőterületre vonatkozóan) szignifikánsan az EU átlagnál magasabb támogatásban részesül a II. pillérből, ez akár veszélyt is jelenthet. A tét a mostani támogatások maximum plusz-mínusz 15 százaléka – eszerint hazánk évente akár 81,5 millió eurót nyerhet vagy veszíthet a változáson.
Pesti Csaba szerint végül az előzetes várakozásokat és félelmeket figyelembe véve a KAP-ra vonatkozó változások nagyjából elfogadhatóak Magyarország számára, a nettó haszonélvezői pozíciónk változását jelentősen ezek biztosan nem érintik – bár sajnos nem is javítják.
Hazánk számára tehát nem jelentett nagyobb problémát a javaslat, ezzel azonban nem minden tagállam volt így, derült ki abból az előadásból, amelyet Nyárs Levente, az AKI Agrárpolitikai Kutatások Osztályának munkatársa tartott. A németek például – a szinten tartásban reménykedő írekkel vagy franciákkal szemben – csökkentették volna az I. pilléres kifizetések szintjét, az Egyesült Királyság pedig legszívesebben teljesen eljelentéktelenítette volna ezeket a támogatásokat.
A kutató a tagállamok pozícióharcát is bemutatta a 2009-es Párizsi Nyilatkozattól, amelyben 22 ország – köztük hazánk – állt ki egy erős KAP mellett, a 2010. szeptemberi francia-német állásponton át (amely a KAP visszabontása és a mezőgazdasági politika újranemzetiesítése ellen is kiállt) a nagyobb tömbökig és az egyes kérdésekre lebontott véleményeket. Hazánk ugyan jó pozícióban van, mivel – bár lakossága és agráriuma csak két százaléka az EU összességének – a KAP-támogatások 2,5 százaléka jön ide, de éppen ez jelenthet veszélyt is. Biztató lehet azonban, hogy az EU működési és döntési mechanizmusából adódóan tényleges súlyunknál nagyobb szerepünk lehet a KAP átalakításában.
A közeljövő után a közelmúltba vitt Kesjár Kamilla, az AGRYA társ-elnökének előadása a KAP végrehajtásáról Magyarországon. Bemutatta, hogy 2010-ben visszaestek a kiadások a 2009-eshez képest – mind az uniós, mind a hazai források felhasználásában. Ennek oka azonban – több más kisebb tényező mellett – a cukortermelőknek nyújtott egyszeri támogatás volt, és még így is magasabbra kúszott, mint 2008-ban vagy előtte. A közvetlen támogatások a korábbi, 430 milliárd forint körül mozgó szintről 630-ra ugrottak 2009-ben, és onnan estek vissza 530 milliárd körülire. A vidékfejlesztési támogatásoknál is hasonló a trend: 2010-ben 175,2 milliárd forint folyósítására került sor az egy évvel korábbi 191 milliárd forinttal szemben, ám meg kell jegyezni, hogy a 2008. évihez képest 2009-ben csaknem kétszeresére nőtt.
Székely Erika az AKI Vidékpolitikai Kutatások Osztályáról a vidékfejlesztést mutatta be a Közös Agrárpolitikában. Kiemelte, hogy alapvetően a KAP az agrárium támogatásáról szól, bár 2000-2006 között a vidékfejlesztés ügye előtérbe került, és 2007 óta is ott van a deklarált célok között. Tanulságként több megállapítást is tett. Az újonnan csatlakozott tagállamok szempontjából szemlélve a vidékfejlesztés szerinte alapvetően sikertörténet, azonban a támogatások jelentős részben a legnagyobb, legaktívabb és legsikeresebb termelőknél, közösségeknél koncentrálódtak, és nem segített a kisebb gazdaságok helyzetén. Az elmaradott vidéki térségekben még mindig a mezőgazdaság jelenti az egyetlen lehetséges munkalehetőséget, a megélhetést. Ilyen értelemben persze a KAP-támogatások is sokkal inkább szociális célt szolgálnak, mint sem fejlesztésit.
A támogatásokhoz való hozzáférést gyakran megfelelő ismeretek és/vagy saját pénzügyi forrás hiánya akadályozta, és a vidékfejlesztési intézkedések komplex rendszere alapvetően a fejlettebb régi tagállamokra lett szabva, az újonnan csatlakozottaknak sok tekintetben nem megfelelő.
Az EU és Magyarország birtokpolitikáját Biró Szabolcs mutatta be az AKI Vidékpolitikai Kutatások Osztályáról. Elmondta, hogy továbbra is feladat a kis-, közép- és nagyvállalatok versenyképességének javítása, úgy hogy lehetőleg ne válhasson meghatározóvá a közjavakat kevéssé előállító, csak árutermelő tőkés nagybirtokrendszer, mert ugyan még a kisbirtokok az uralkodóak, számuk a nyugdíjba vonuló kisgazdákéval egyre fogy. A magyar birtokrendszer éppen ezért igencsak heterogén, kettős.
Az AKI Élelmiszerlánc Elemzési Osztályáról érkezett Juhász Anikó a minőség szerepét vizsgálta az EU élelmiszer-ellátási láncában. Rámutatott a téma aktualitására, amelyet a minőségi rendszerek számukban és hatáskörükben megállíthatatlannak tűnő terjedése adott, bár kérdéses, hogy ez a trend a jövőben is folytatódni fog, vagy épp átcsap az ellentétébe – a kutató szerint mindkettőre vannak jelek. Hazánkban mindenesetre a rendszerváltás óta egyre inkább divatossá jött az a szemlélet, amely nem csak arra figyel, mennyiért tesz az ember a kosarába valamit, hanem hogy az milyen.
A minőség után az innováció szerepe került végül terítékre Jankuné Kürthy Gyöngyi előadásában (AKI, Élelmiszerlánc Elemzési Osztály). Hazánkban – leginkább a költségessége miatt – húzódoznak a vállalatok az újításoktól és a kutatásoktól, és ezen a tőkeerős nemzetközi vállalatok jelenléte sem segít, de maga az innováció külföldi, egyszerűen csak az alapján gyártatnak le nálunk termékeket. Az erőteljes innováció azonban önmagában nem lehet sikeres stratégia, csak megfelelő marketinggel ötvözve, figyelmeztetett Jankuné Kürthy Gyöngyi. Szerinte egyelőre még nem lépett „küszködő” stádiumba az élelmiszer-ipari innováció az EU-ban, de vannak olyan figyelmeztető jelek, amelyekre oda kell figyelni.
Összességében tehát hasznos programon vehettek részt az újságírók, amely segített átfogó képet adni a mezőgazdaságról: nem csak az elméleti kérdések széles skáláját fedték le az előadások, de valódi gyakorlati tapasztalatot is szerezhettek témájukról a média munkatársai a farmlátogatások keretében,.
A workshopot követően megkérdezett Gönczi Krisztina, a Haszon Agrár Magazin szerkesztője a gazdák példáján úgy látja, hogy ma inkább növényt termeszteni éri meg. Egyenesen ahhoz hasonlította az állattartást, mint gyakran „nagyon drága búzát kötni nagyon olcsó bőrbe”, a túléléshez pedig szükség van arra, hogy meg tudják a gazdák termelni saját maguknak a takarmányt.
Bedő Péter, a Magyar Mezőgazdaság szaklap újságírója is osztotta azt a véleményt: a föld az egyik legbiztosabb jövedelemforrás, sokszor az egyetlen utat jelenti, míg az állattartás jóval nehezebb.