Bödönhát

Nyomtatóbarát változatOldal küldése ismerősnek

Újszentmargita- Bödönhát


Magyarország e vidéke ismeretlen számomra, ha kirándulni vagy kis hazánkat felfedezni vágyom, mindig az északi régiók vonzanak, nem az Alföld. Ezért örültem neki, hogy egy hetet eltölthetek a Hortobágy szélén, ahova magamtól nem valószínű, hogy a közeljövőben mentem volna, így új arcát ismerhettem meg Magyarországnak.


Mivel előttem már sokan írtak blogot, cikkeket a Bödönháton eltöltött hetükről, az itt tapasztalt élményeikről, és írták le részletesebben a tudnivalókat, jellemzőket, én inkább csak a személyes benyomásaim megosztására szorítkozom.


Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra már a megérkezésem pillanatától, az a lassú élettempó. Rá kellett ébrednem, hogy örökmozgó ember vagyok, szeretem, ha haladunk a kitűzött célok irányába. Itt más a dolgok dinamikája, amire 2-3 nap alatt tudtam igazán ráérezni. Utána már nem volt szokatlan, kényelmetlen, sőt úgy éreztem ez az a tempó, amit a természet diktál, erre kell behangolódni. Szükségszerűen nyugodtabbak azok az emberek, akik nem a városi forgatagban élnek, hanem a természetben, a természetből. Ez nagyon tetszett.


Pont a nyár egyik legforróbb hetét fogtuk ki. Ezért nem is végeztünk olyan sok és olyan kemény fizikai munkát, mint amire számítottam. Hétfőn szalmabálákat pakoltunk a homlokemelős traktorral egy szekérre, amit utána visszavontattunk a gazdaság területére. Kedden Gergőnek fel kellett hoznia egy mangalicát Pestre, mi addig kilátogattunk Laci bácsihoz, a csordáshoz egy bizonyos Juhkút elnevezésű legelőre, amelyet a Hortobágyi nemzeti parktól bérel a Madarász család. Itt vannak ridegtartásban a szürkemarhák, rackajuhok és a lovak egy része is.  Laci bácsiból sugárzott az egyszerű természetesség. Nagyon szeretem amikor az emberek tudnak nevetni, mert sok olyan emberrel találkoztam, aki az élet nehézségeitől megkövült szívvel és lélekkel már nevetni is képtelen. Laci bácsiról ez nem mondható el. Kérdezgettük őt sok mindenről, többek között, hogy nem nehéz-e éjjel-nappal hónapokon át egyedül lenni (mármint emberek társaságát nélkülözve) de ő egyáltalán nem így éli meg. Szereti a természet változását a jószágok viselkedését figyelni, a napkelte előtt felkelni, nyugalomban olvasgatni, amikor éppen nem kell odafigyelni az állatokra, ugyanis ez is egy komoly és felelősségteljes munka. Kicsit elkapott az irigység, hiszen ő egy abszolút tradicionális munkakört tölt be, este lát csillagokat, hall madárcsicsergést, friss levegőt szív, nyugodt, nem agyal felesleges dolgokon, nem nyomasztja a karriertervezés, nem kell rohannia a busz után, a dugóban dekkolnia. (egyébiránt rendesen meg is van fizetve:)


Sajnos a hét többi napjára jellemző volt a John Deer  traktorra szerelt kasza kardántengelyének vacakolása.  Először eltört a megfáradt és régi kardán, majd venni kellett borsos áron egy újat, amely a még friss és alig használt traktorra csatlakoztatva rászorult, szétszedtük (lehúztuk róla a másik traktorral), reszelgetni kellett, végül szerencsére 2 napos csúszással sikerült Gergőnek hosszabban, fennakadásmentesen kaszálni, de sokkal többet kellett volna már addigra, lévén, hogy augusztus a száraz hónap és a betakarítás ideje. A kaszálás a John Deer traktoron egyébként egy kellemes dolog, szól a zene, megy a légkondi, hosszú kilométereken keresztül csak haladunk előrefelé, cickafark, mezei katáng, kamilla és még sok féle gyógynövény színes szigetecskéin át…
Szerdán én voltam kaszálni egy fél napot, addig Nóri ment Józsi bácsival összeszedni az előzőekben kézi erővel lekaszált szalmát, csütörtökön fordítva.


Őszintén bevallom, hogy még akkor is, ha a legnagyobb hőségben, vasvillával a kezemben, izzadva rakodtam a lovas szekérre a szalmát, akkor sem vágyódtam vissza a légkondicionált irodába, a megszokott kényelembe… Nyilván ez nem jelenti azt, hogy egy hónap kemény munka után is ezt érezném… de van esély rá:)


Pénteken hurka és kolbász töltésében segédkeztünk Nórával: csodáltam Marika néni és segítője kitartását, és munkabírását, reggel 5-től délutánig szinte megállás nélkül sietve, (hiszen ez a hőség nem kedvez a húsfeldolgozásnak) kitartóan dolgoztak. Mi feladatunk volt, a kinti abárolás utáni hűtővíz folyamatos pótlása, és a bélbe már beletöltött hurka, hurka-alakúra csavargatása. Ebbe egy picit nehezen jöttünk bele, nem forgattuk át eléggé, így abárolás után kicsavarodott, vagy túl kicsi-vagy túl nagy hurkákat formáltunk. Még frissében sütött is nekünk Erzsike néni (Gergő anyukája), finomat ettünk belőle.  De hozzá kell tennem, hogy telítődtem az illatokkal és ízekkel, mert másnap, otthon, már nem bírtam a hurka szagát elviselni:)

Az estéink is nagyon kellemesen teltek, leszámítva a szúnyoginváziót. Lehűlt a levegő, fröccsözgettünk, beszélgettünk, nem csak a mezőgazdaságról, hanem személyes témákról is. Én azt gondolom, hogy nagyon jól kijöttünk egymással így hárman, ha lenne még alkalmam egy pár napot ott tölteni, annak örülnék, és remélem lesz is:)


Ezúton szeretném megköszönni a lehetőséget a szervezőknek, a fogadó gazdának, és a kalandortársamnak is  a kellemes társaságát.